1.Fejezet

2010.09.08.

Az eső kopogása hallatszik be az apró méretű ablakon. Hangja betölti az egész termet. Végtagjaim elzsibbadtak a mozdulatlanság miatt ezért próbálok más módban elhelyezkedni a nyikorgó matracon. Hangosodó cipőkopogás kelti fel figyelmem, ahogy a viselője látóhatáromba ér felsóhajtok. Zayn. Összehúzódok mikor még közelebb jön hozzám. Egy zsebkést csúsztat elő zsebéből aminek az éle megcsillan a harsány fényben. Szemeim már nedvesek a könnyektől de most mégsem félek annyira. Összekötözött kezeim magához húzza majd levágja a kötelet. Ujjaim végigsimítom a kötél okozta mély sebeken.

- Köszönöm-nem is tudom miért mondom ezt neki.

- Ha elszöksz megbánod! - Azzal távolodni látom alakját. Újból az ablakra pillantok, már elállt az eső, s a Nap kezd ébredezni. Percről percre világosabb lesz így látni lehet a terem minden sarkát. Remegő lábakkal elhagyom a matracot és egy polc felé irányulok. Eddig nem mertem elhagyni azt a helyet ahova küldtek, de most a kíváncsiság vette át a félelmem helyét. Lefújom a port a polcról majd jobban megvizsgálom.
Minél tovább nézem annál inkább rajzolódik ki egy halvány téglalap a falban, úgy gondolom eddig a portól nem látszódtak. Tenyeremet az alakzat közepére helyezem és gyengéden megnyomom, de nem mozdul. Mindkét kezemet a falra helyezem s teljes erőmből nyomni kezdem befelé. Érzem, ahogy megmozdul és egyre csak tolódik befelé egészen addig, míg a kezem elér. Hangos puffanással ér földet a tégla. Remegő lábakkal lépek fel a polc első szintjére, a súlyom alatt besüpped majd egy reccsenés mellett kettétörik. Halk sikoly hagyja el számat, kezemmel megtartom magam és felhúzom testem az üregbe. A Nap lágy fényét aligha engedik be a fák, a föld saras az esőtől, és a csapadék illata messziről érződik némi falevéllel keveredve. Leugrok a talajra, a hideg levegő megcsapja testem, melytől libabőrös leszek.
Nem hagyok időt magamnak gondolkozni, futni kezdek előre. A fák ágai kísértetiesen nyújtóznak a levegőben, néhol összeérnek és egy kupolát alkotnak. A levegővételeim felgyorsulnak, ahogy a szívverésem is, s egyre lassabbra veszem lépteimet. Úgy érzem, hogy leakarnak szakadni a lábaim, fáj mindenem.

A fák kezdenek elfogyni, egyre ritkábban állnak egymás mellet és a város zajai is kezdenek beszűrődni. Fokozatosan lassítok lépteimen, ahogy meglátom az utat és az emeletes házakat.
A Nap már teljesen felkelt, sugarai visszaverődnek az épületek falairól és ablakairól. És ekkor észreveszek valamit. Nem Stamford-ban vagyok, ez a hely teljesen ismeretlen számomra, tele ismeretlen házakkal, emberekkel és helyekkel. De ha nem Stamfordban, akkor hol vagyok?
Kilépek az útra és próbálok átjutni a túloldalra, de túl sok autó jön-megy, így az út szélén kezdek el sétálni, majd egyszer csak átfutok az úttesten. Lehajtott fejjel haladok, a rohanó emberek nekem jönnek, néhányan egy elnézést suttognak.
Ahogy egy nyugodtabb helyre érkezek felemelem fejem és körülnézek. Nagyrészt emeletes házak állnak szorosan egymás mellet, s kikötő városnak tűnik látva a hajókat és tengert.
Egy táblát, vagy térképet keresek, hogy megtudjam hol vagyok, bármit ami eligazíthat. Szemeimet ide-oda jártatom, de csak egy sikátor ragadja meg a tekintetem, amihez lassan közeledni kezdek. Nem engedi be a napfényt, ilyen világosban is csak sötétséget lehet látni, de veszem a bátorságom és odamegyek. Fáradt vagyok és muszáj pihennem, fájnak a lábaim is. Leülök a sarokba, hátamat falnak vetem, majd fokozatosan teszem testem egyre lentebb. Hideg a járda, talán azért mert nem tud bejutni a napfény. Szemeimet lehunyom és próbálok aludni egy kicsit.
Nem tudom, hogy jól döntöttem-e. Valami visszahúz. Valami természetfeletti erő, melyet próbálok figyelmen kívül hagyni és minden percben emlékeztetem magam, hogy mit tett Zayn. Vagy mit akart tenni. Viszont azt sem tudom elfelejteni, hogy lehetett volna rosszabb és kivételezett velem.
Egy biztos: akármi is ez az érzés, nem láthatom újra Zaynt.