02 február 2016

4. fejezet

Stockholmban beköszöntött az igazi őszi időjárás. A fák barnás színei összhangban vannak a háztömegek színeivel. Gyenge fuvallat járja körül testem, így a kabátom jobban összehúzom. A vörös, barna, s sárga falevelek tehetetlenül hullanak a földre.
Be kell valljam igazán gyönyörű. Szükségesnek éreztem, hogy ki mozduljak még ha csak egy órára is. Bár a félelem még mindig testemben lakozik ezúttal biztonságosan közlekedek és nem rohanok az autók közt. Minden másodpercben hátra fordulok és körül nézek. Beleborzongok mikor egy újabb- ezúttal erősebb- szellő érkezik felém.
Lépteimet felgyorsítom, befordulok az egyik saroknál majd a másiknál is, egyenesen hazafelé tartok. Igaz alig egy hónapja lakok Niall-nál máris otthonomnak érzem és mérhetetlenül hálás vagyok neki ezért. Rengeteg mindent tett értem az elmúlt pár hétben és - azt hiszem - már teljes mértékben megbízok benne.
Hirtelen megtorpanok az egyik elágazásnál. Két férfi áll ott, tekintetüket nem veszik le rólam. Nagyot nyelek. Egy ideig farkasszemet nézek velük, a félelem nem hagy megmozdulni, lábaimat a földbe vetette, valami teljesen megmagyarázhatatlan módon. Végül újra beindul az agyam működése és a lehető leggyorsabban fordulok meg, a legközelebbi taxit leintem és beszállok.
Itt nem kaphattak volna el viszont követni tudtak volna. Szívverésem lassan csillapodni kezd viszont a félelmem egy pillanatra sem múlik el.
Az autó leparkol a ház elé, kifizetem az összeget, majd sietve bemegyek. Körülnézek és megdöbbenve tapasztalom, hogy Niall nincs itt. Ez csak még több félelemmel tölt el, mellette biztonságban érzem magam.
Próbálok megnyugodni, minden porcikám azon van, hogy ne rettegjek. Izzad a tenyerem és eszméletlen sebességgel dobog a szívem. Le kell ülnöm, hogy ne essek össze. Becsukom a szemem és minden másodpercben emlékeztetem magam, hogy itt biztonságban vagyok. Nem kell félnem.

Hangokat hallok az ajtó felől. Odasietek. A lépcső előtt megállok és hallgatózok. Két férfi halk beszélgetése szűrődik be. Egyiküknek mély és erőszakos hangja van, míg másikuknak ugyan olyan mély viszont félelmet fedezek fel benne. Nem hallom miről beszélnek.
Kopognak. Megdermedve állok, nem mozdulok. Újabb kopogás hallatszik, amely mellé kiabálása is társul. Értem jöttek. Szemem össze-vissza cikázik keresve a megfelelő menekülő utat. Egyre hangosabbak lesznek. Már nem kopognak, hanem dörömbölnek, az ajtó minden egyes ütésbe beleremeg. Szívem gyorsan kalapál, mintha kiakarna szakadni a mellkasomból. Tekintetem még mindig a házat pásztázza, míg meg nem állapodik a lépcsőn, azon is túl hálószobám ajtaján. Gyorsan szedem lábaimat, próbálom csendesen, viszont minden egyes lépésemnél megnyikordulnak a lépcső fokai. Mikor felérek hátranézek. Az ajtó egyre inkább belehajlik a rá mért ütésekbe. Beszaladok a szobámba, s magamra zárom az ajtót. Csak a fegyver dördülését hallom, majd az ajtó nagy hangját, mely a falnak csapódik. Az ablakhoz sietek melyet próbálok kinyitni, ám sikertelenül. Beragadt. Zihálva keresek egy kemény tárgyat mellyel kitörhetem. Futólépések hangja szűrődik be a hallójáratomba. Tekintetem egy kisebb - porcelánból készült - szoborszerűségen állapodik meg. Nem lehet semmihez sem hasonlítani, igazából nem is tudom miért tartottam meg. Fehér színe megcsillan a napfényben, ahogy az ablakhoz tartom. Léptek hangja szűrődik be az ajtón. Elmentek előtte.
Kezemet felemelem és az ablak megfelelő pontjához igazítom. Megfelelő helyre kell céloznom, ez az egyetlen esélyem. A tárgyat elhajítom és az ablak ezernyi kis darabkája hangos csörömpöléssel ér földet. Egyik lábamat kidugom a keletkezett lyukon, majd a fejemet. A nyakamat össze kell húznom, hogy kiférjek. Másik lábamat is a tetőre helyezem, közben kezemen az ottmaradt szilánkok egy hosszú csíkot húznak. Felszisszenek. A vér rögtön megered belőle, de nem törődve vele törlöm a nadrágomba. Újabb fegyverdördülést hallok, majd az ajtó csapódását. Futni kezdek, a cserepek hangos zajjal törnek ketté a lábam alatt. Fejemben visszhangoznak a mögöttem hangzó cserepek csörömpölése. Újabb és újabb lövéseket ad le a mögöttem futó férfi. Egyszer jobbra, egyszer balra fordulva térek ki a lövések elől.
Túl lassú voltam. A golyó könyörtelenül hatol át bal vállamon. Hangosan felordítok, térdeim összerogynak a fájdalom miatt. Mintha áramütés ért volna, legyező alakban terjed szét bennem. Látásomat könnyek homályosítják el. Nem most nem adhatod fel Phoebe! Futnod kell tovább! Élni akarsz!
Kiegyenesedek és tovább futok. A vállamba minden egyes lépésemnél éles fájdalom hasít, mely végighalad a felkaromon egészen a könyökömig.
A tető véget ér. A szélén kezemmel kell csapkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyom. Tarkómnál hideget észlelek. A fegyver csöve durván nyomódik hozzá. Megfordulok, így a pisztoly már a homlokomat fedezi fel. Ép kezemet felemelem és reflexszerűen lépek hátra egyik lábammal. A cserép letörik, én pedig erősen megingok. Szememmel a megfelelő menekülési útvonalat keresem.  
A háztetőnek van egy magasabb pontja és nem messze következik a másik a ház. Az előttem álló ember arcán széles vigyor jelenik meg, mikor meglátja kétségbeesett tekintetem. Gyorsan kell cselekednem. Jobb kezemmel a férfi fegyvertartó karjára ütök. Felüvölt és a fegyver fémes csörömpöléssel zuhan a tetőre.
Hasba rúgom, így térdei összerogynak, majd bordáira mérek egy ütést. A fegyvert felkapom és rászegezem a csövét. Zihálva nézem, közben a revolver egy kattanással jelzi, hogy a golyó a helyére került. Mutató ujjamat a ravaszra helyezem, s a férfi két szeme közé célzok. Nem lőhetem le. Azzal magamra vonnám a társai figyelmét. A revolvert a nadrágomba helyezem, így nyomja az oldalamat, de nem törődve vele futok fel a háztető legmagasabb pontjára. Néhány lépést hátrálok, majd nekifutok. A cserepek hangosan törnek össze a lábam alatt. Az utolsó lépésnél meglendítem a jobb lábamat, majd magam után húzom a balt is. A levegőben vagyok várva, hogy földet érjek.
Túl kicsit ugrottam. Mindkét kezemmel belekapaszkodom az ereszbe, lábaim tehetetlenül lógnak a levegőben. Bal vállamba azonnal égető fájdalom nyíllal, mintha kést döftek volna belém. Nyelvemre harapok, hogy ne kiáltsak fel így csak egy nyögés bugyog fel a torkomból. Ujjaim lehullanak a csatornáról, s a testem mellett lógnak. Erőszakosan húz egyre - és egyre - lentebb a gravitáció, ujjaim egyre lentebb csúsznak. Becsukom a szemem és mély levegőt veszem. Már felkészültem a halálra. Magam előtt látom a képet, ahogy a földön fekszek tehetetlenül egy vértócsában, végtagjaim furcsa szöget felvéve terülnek szét, hajam legyezőszerűen koronázza fejemet. Próbálom kitörölni ezt a képet, ám olyan mintha beleégett volna a szemhéjamba, nem tudok menekülni tőle.
Jobb kezemmel próbálom felhúzni magam viszont túl nehéz vagyok ahhoz, hogy egy kézzel húzódzkodjak fel. Felemelem bal karomat. Égető fájdalom hasít bele a vállamba, torkomból fojtott kiáltás szakad ki. Megpróbálom felhúzni magam. Az eresz hangos nyikorgással jelzi, hogy már nem sokáig tudja megtartani súlyomat. Meglőtt kezemmel keresek a tetőn egy kapaszkodót, melyet hamarosan meg is találok. A cserépen egy függőlegesen álló vasdarabhoz hasonlító valami van, mely - látszólag - elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy elbírjon. Belekapaszkodok, először a bal majd a jobb kezemmel, s olyan erősen markolom a vasat, hogy az ujjaimon kifehérednek az ízületek. Felhúzódzkodom, a jobb térdemet megtámasztom az ereszen majd bal lábamat behajlítva húzom fel. Felállok, de a vállamba még mindig érzem az elviselhetetlen fájdalmat, mely végigmarja a karomat egészen a csuklómig.
Lassan indulok el közben hátra-hátranézve. Mögöttem már nincs semmi és senki, gondolom azt hitték lezuhantam és hamarosan a holttestem fogják keresni.
Lassan kezdek el sétálni viszonylag halkan. Ujjaim végighúzom a kéményen, szívverésem kezd visszaállni eredeti tempójába. A háztető véget ér én pedig leülök a szélére. A vállamból csordogál a vér, de nagy része már rászáradt a pulóveremre. Tekintetem a messze levő, aprónak tűnő házakra szegezem. Olyan mintha apró törpék otthona lenne, ahol minden akkora mint a kisujjamon a köröm. Már sötétedik, a nap még egy kicsi fényt nyújt, viszont az utcai lámpák már világítanak. A távolban világító lámpák leginkább a szentjánosbogarakra hasonlítanak, melyek éjszaka az erdőket és a várostól már messze levő utakat világítják meg. Megfeledkezem a golyó ütötte seb fájdalmától, a félelemtől, a fáradságtól. Túlságosan is biztonságban érzem magam.

Egy kéz megragadja a derekamat. Fel akarok kiáltani, de az illető befogja a számat. Kis híján leesek a tetőről.
Felemel, derekamat erősen markolja, míg orrom alá egy kendőt helyez. Már tudom mi ez. Még időben harapok bele a kezébe és jólesően ízlelem meg a vére ízét. Felkiált s a kendő a földre hull. Össze-vissza rugdosok és csapkodok a kezemmel, mint egy csapdába esett madár. A személy megelégeli és már csak egy ütést érzek koponyám környékén.

13 november 2015

3. fejezet

Telefonom csörgése kelt fel álmomból. Másik oldalamra fordulok, elemelem az éjjeliszekrényről a készüléket, majd bekapcsolom. Felnyögök, mikor meglátom a kijelzőn levő nevet, ám veszem a fáradságot s felveszem.
- Mi az? - szólok bele rögtön a telefonba, fáradtan és ingerülten.
-Velem nem beszélsz így! - csattan azonnal.
- Térj a tárgyra. Semmi kedvem sincs egész nap a baromságaidat hallgatni. - vallom be őszintén.
- Zayn! - hangján hallatszik a düh, ám mégsem folytatja, inkább javaslatom szerint a témára tér át. -Azonnal itt akarlak látni! - utasít.
- Most? - kérdezem meglepetten.
- Nem, nyugodtan maradj csak, majd én elintézem.
- Jó, akkor... - kezdem el mondatom, viszont félbeszakít.
- Persze, hogy most! Azonnal! - dühöng. - Idióta – teszi még hozzá halkan, mely fülemet nem tudja elkerülni. Bontom a vonalat, majd nehezen kikelek az ágyból. A fürdőszobába megyek, ahol egy gyors zuhanyt veszem, majd egy tiszta törülközőt veszek elő. Testem szárazra törlöm, s vissza igyekezve szobámba, néhány egyszerű ruhadarabot veszek fel. Pisztolyomat kiemelem a megfelelő fiókból, majd dzsekim belső zsebébe rejtem el. Lesietek, s a kocsikulcsot gyorsan elvéve a dohányzóasztalról, viharzok ki házamból. Autómba villámgyorsan ülök be, s indítom be a motort, majd rutinosan tolatok ki a garázsból, a főútra.

Besétálok a fehér, nagytermű épületbe. Josh már ott áll a terem közepén. Általában hátrafésült haja most kuszán lóg arcába, és tekintete gyűlöletet sugároz.
Két lépést közelebb sétál hozzám, majd beszélni kezd.
- Nos Zayn – kezdi - elkövettél egy óriási hibát, azaz hagytad megszökni a lányt.
- Megtudom magyarázni. - szólalok meg, de félbeszakít.
- Ne szólj közbe! - kiabálja. - Nos az a lány nagyon sokat érne nekünk, te meg hagytad megszökni.
Még közelebb lép hozzám, kezét háta mögé rakja.
- Öld meg! - sziszegi – keresd meg!
- Nem fogok megölni senkit. - mondom magabiztosan. Arrogánsan felnevet. Mögötte egy női alakot látok meg. Büszkén sétál, tűsarkúja kopogása visszhangzik az üres épületben, s vörös haja vízesésként omlik vállára. Megáll Josh mellett.
- Nem fogod? - kérdezi a férfi nevetve. - Csak, hogy tudd az életed az én kezemben van. - magára mutat, majd kabátjába nyúl ahonnan egy gyors mozdulattal rántja elő pisztolyát. Az állam alá rakja ezzel arra késztetve, hogy fejem fentebb emeljem. Szívem gyorsabban ver. - Te vagy a legjobb Zayn, kár lenne érted. De, ha még sem élsz a lehetőséggel, Natalia szívesen a helyedbe lépne. - a lányra néz. – Ugye Natalie? - egy szánalmas mosolyt küld felém. Kibiztosítja a fegyvert, s még jobban államhoz nyomja. Egy mély levegőt veszek, majd szememet lassan becsukom és kinyitom.
-Megcsinálom. - vágom rá, mikor ujját a ravaszra teszi.
- Jó döntés. - arcán egy elégedett mosoly húzódik. Elemeli a fegyvert, s magabiztosan Natalival sétál ki az üres szobából.
Belélegzem majd kifújom a levegőt, egy kicsit megremegek, s elindulok az ellenkező irányba, az ajtó felé. Az autómhoz sétálok melybe nagy lendülettel ülök be. Még egyszer végig gondolom az egészet mielőtt elindulnék otthonom felé, majd beindítom a motort. Néhány cifra szó hagyja el számat, mikor a jármű képtelen beindulni, s mikor észreveszem, hogy teljesen üres a benzintartály. Rácsapok a kormányra, mely így dudálni kezd. Megpróbálok felhívni valakit, ám sikertelenül, így csak ülök a kocsiban, várva egy jó gondolatot.
Fegyverem kiveszem a kesztyűtartóból, majd dzsekim zsebébe rakva indulok leinteni egy sárga járművet. Gyorsan bediktálom a címet, majd idegesen várom az út végét. A házak viszonylag lassan suhannak el az ablak előtt, s már úgy érezem sosem érek haza. Tekintetem az emberekre szegezem, kik sétálva, esetleg futva járják az utcákat, s sietve mennek be vagy jönnek ki a bevásárlóközpontokból. Sosem szerettem ezt a sietséget. A Nap már kezd lenyugodni, a felhők itt-ott takarják, s vörös fénye bevilágítja az égboltot. A hídon áthaladva látni lehet, ahogy a napsugarak megtörnek a víz tükrén, s ahogy a gyenge hullámok felületén tükröződik vissza a Nap. Már nem lehet látni a mennybolton, csak halvány fényét, melytől még mindig rózsaszínes az ég. Elhaladunk a vasútállomás előtt, s az emberek nyugodtan állva várják a vonat érkezését, esetleg bőröndjüket maguk után húzva.
Hirtelen fékez az autó. Előre dőlök, majd vissza hátra, beverem a fejem az ülésbe.
- Hé, mi volt ez? - kérdezem dühösen. A sofőr nem válaszol, tekintetem az útra szegezem. A taxi előtt egy lány áll lesokkolva, kezeit lassan veszi el a motorháztetőről. Felnéz és tekintetünk találkozik egy pillanatra. Hosszú, hullámos barna haja az arcába lóg, tekintete félelmet sugároz. Phoebe az. Káromkodni kezdek és gyorsan kiszállok a járműből, majd a lány után kezdek futni, aki már rég az utca túl oldalán jár. Utánam kiállt a sofőr, de figyelmen kívül hagyom.
Egy zsákutcába érek, ott szétnézek, de az utca üres. Fegyverem kiveszem kabátom belső zsebéből s élesítem majd magam elé tartom és úgy nézek körül.
- Phoebe! - kiáltom, de semmi válasz. Persze. Mit is gondoltam. Benézek a rövidke mellékágakba is, de nem látok semmit és senkit.
- A francba! - kiáltom dühösen. Ott volt előttem, csupán pár karnyújtásnyira de elszökött. Elcsesztem az egészet. 

15 október 2015

2. fejezet

A Nap már kezd felkelni. A testem teljesen átfagyott az éjszaka alatt s éhes, szomjas vagyok. Szemeim hunyorogva nyitom ki és nézek körül. Egy sikátor közepén vagyok. Szürke macskakövek, fehér csíkos falak, jobbról egy alakot látok közeledni magam felé. Szívem a szokásosnál gyorsabban ver, összehúzom magam.
- Ne, ne! - kiáltom.
- Hé, jól vagy? - kérdezi. Hangja lágy szinte már nyugtató. Egyre jobban közeledik lassú léptekkel így már szemügyre tudom venni kinézetét. Haja szőke, s bozontos, arcára aggodalom van festve. Lehajol mellém.
- Jól vagy? - kérdezi, hangja olyasfajta aggodalmat, törődést sugároz, melyet már rég nem tapasztalhattam.
- Nem. - Rázom fejem, közben szemeim már áztatják a sós, kövér könnycseppek.
- Hogy hívnak?
- Phoebe. - Nyögöm ki olyan halkan, hogy csak ő hallja.
- Én Niall vagyok. - Próbálok mosolyt erőltetni arcomra de a sírás nem engedi.
-Hogy kerülsz ide? - még mindig gondoskodó a hangja, de képtelen vagyok megbízni benne. Túl sokszor hittem Zayn-nek, hiába vert át mindig. Most nem csaphat be senki.
- Én... - próbálok válaszolni de nem sikerül. Már zokogok, testem rázkódik. Niall még mindig ugyanabban a testhelyzetben türelmesen vár a válaszomra. Félek, hogy nem bízhatok meg benne. Mi van ha ő is azoknak az embereknek dolgozik?
- Phoebe, szeretnék neked segíteni! - mondja lassan szemeivel enyéimbe nézve. Nem hazudik, legalábbis nincs rá utaló jel. Talán mégis megbízhatok benne. Szemeim összeszűkülnek miközben megpróbálom felidézni ennek a szörnyű dolognak a legelejét.
Sötét volt olyannyira mintha csukva lett volna szemem, pedig nem volt. Kezeim szorosan a széknek voltak kötözve, lábaim egymásnak. A mozgolódást abba hagytam miután egyre mélyebbre vájtak a kötelek. A félelemérzetem átvette a fájdalom ami az egész testembe kiterjedt. Csönd volt. Néma csönd. Csak a szenvedésem hallatszott. 
- Egy éjjel elraboltak és fogva tartottak, iszonyú dolgokat tettek velem. - Mondom összezavarodottan.
- Megerőszakoltak?
- Nem, bántottak. Arra vártam, hogy megöljenek, hogy vége legyen minden fájdalomnak amit átéltem, de nem tették.
Niall arca komollyá válik, de nem mond semmit. Valójában én sem tudnék ilyen szituációban. Szó nélkül feláll és felsegít. Lábaim kis ideig remegnek de hamar elmúlik.

Niall lakása felé tartunk, lassú tempóban sétálunk. Lábaim még mindig érzik azt a sok fájdalmat. Próbált felboldogítani de csak hamis mosolyt tudtam viszonozni. Aszfaltos járdán megyünk. A szellő lágyan táncol körülöttünk, nincs túl hideg, a nap fényesen világít az égbolton. Niall hirtelen megáll így egy kérdő pillantást vetek rá.
- Itt a házam. - Mutat ujjával egy vajszínű, két emeletes házra. Szememmel végig mérem még jobban. Körülbelül tíz ablak található rajta némelyik előtt egy kicsi erkély helyezkedik, a ház óriási és fogalmam sincs, hogy élhet itt egyedül. Már ha egyedül él itt.
Belépünk az ajtón és az első amit észreveszek az előszobába nyíló óriási nyitott konyha. Mindössze egy pulthoz hasonlító kis fal választja el a kettőt. Jobbról egy lépcső vezet fel az emeletre, balról egy panoráma ablakot látok mely az udvarra néz.
- Az emeleten van a fürdőszoba - mondja mosolyogva. Bólintok majd felmegyek.
A lépcső végénél megállok és gondolkozni kezdek: az ajtókat nézem, majd végül elindulok a sarok felé. Benyitok s rögtön elém tárul a fürdőszoba, a maga világos színeivel: fehér és kék keveredik egymással. A zuhanykabin párhuzamosan helyezkedik el a káddal, mely fekete csempedarabkákkal van körberakva, mellette található a mosdókagyló, ami leginkább egy eldeformálódott négyszögre hasonlít.
Kopogást hallok mögülem. Megfordulok és látom, hogy Niall kukucskál be egy kis résen az ajtón.
- Bejöhetsz. - Mondom. Belép és néhány ruhadarabot rak le a mosdó szélére.
- Még tavasszal itt volt a nővérem és itt hagyott néhány ruhát - mosolyog, majd elhagyja a helyiséget.
Megszabadulok öltözékemtől és a zuhanyzó felé igyekszem. Megengedem a vizet és alá állok. Először hideg de az idő elteltével fokozatosan felmelegszik, vele együtt a testem is. Hajamba túrok, felemelem a fejem és becsukom a szemem. Próbálok felejteni.

Lassú léptekkel haladok le a lépcsőn, hajamat közben a törölközőbe törlöm. Egy fontos kérdés fogalmazódott meg bennem az idő elteltével.
Niallt keresem, akit hamarosan meg is találok a kanapén ülni.
- Jobb már? - kérdezi.
Egy ideig habozok, nem tudom, hogy tényleg megakarom-e tudni az igazságot. Az ujjaimmal dobolok.
- Minden rendben? -tekintete aggodalmat sugároz.
- Nem egészen - mondom halkan, tekintetem a földről az előttem ülő fiúra vezetem. - Hol vagyok?
- Stockholmban.
A szám hirtelen kiszárad, a torkom megakad és teljesen lefagyok. Mereven bámulok magam elé, próbálom felfogni a történteket. Stockholmban vagyok.

13 október 2015

1.Fejezet

2010.09.08.

Az eső kopogása hallatszik be az apró méretű ablakon. Hangja betölti az egész termet. Végtagjaim elzsibbadtak a mozdulatlanság miatt ezért próbálok más módban elhelyezkedni a nyikorgó matracon. Hangosodó cipőkopogás kelti fel figyelmem, ahogy a viselője látóhatáromba ér felsóhajtok. Zayn. Összehúzódok mikor még közelebb jön hozzám. Egy zsebkést csúsztat elő zsebéből aminek az éle megcsillan a harsány fényben. Szemeim már nedvesek a könnyektől de most mégsem félek annyira. Összekötözött kezeim magához húzza majd levágja a kötelet. Ujjaim végigsimítom a kötél okozta mély sebeken.
- Köszönöm-nem is tudom miért mondom ezt neki.
- Ha elszöksz megbánod! - Azzal távolodni látom alakját. Újból az ablakra pillantok, már elállt az eső, s a Nap kezd ébredezni. Percről percre világosabb lesz így látni lehet a terem minden sarkát. Remegő lábakkal elhagyom a matracot és egy polc felé irányulok. Eddig nem mertem elhagyni azt a helyet ahova küldtek, de most a kíváncsiság vette át a félelmem helyét. Lefújom a port a polcról majd jobban megvizsgálom.
Minél tovább nézem annál inkább rajzolódik ki egy halvány téglalap a falban, úgy gondolom eddig a portól nem látszódtak. Tenyeremet az alakzat közepére helyezem és gyengéden megnyomom, de nem mozdul. Mindkét kezemet a falra helyezem s teljes erőmből nyomni kezdem befelé. Érzem, ahogy megmozdul és egyre csak tolódik befelé egészen addig, míg a kezem elér. Hangos puffanással ér földet a tégla. Remegő lábakkal lépek fel a polc első szintjére, a súlyom alatt besüpped majd egy reccsenés mellett kettétörik. Halk sikoly hagyja el számat, kezemmel megtartom magam és felhúzom testem az üregbe. A Nap lágy fényét aligha engedik be a fák, a föld saras az esőtől, és a csapadék illata messziről érződik némi falevéllel keveredve. Leugrok a talajra, a hideg levegő megcsapja testem, melytől libabőrös leszek.
Nem hagyok időt magamnak gondolkozni, futni kezdek előre. A fák ágai kísértetiesen nyújtóznak a levegőben, néhol összeérnek és egy kupolát alkotnak. A levegővételeim felgyorsulnak, ahogy a szívverésem is, s egyre lassabbra veszem lépteimet. Úgy érzem, hogy leakarnak szakadni a lábaim, fáj mindenem.

A fák kezdenek elfogyni, egyre ritkábban állnak egymás mellet és a város zajai is kezdenek beszűrődni. Fokozatosan lassítok lépteimen, ahogy meglátom az utat és az emeletes házakat.
A Nap már teljesen felkelt, sugarai visszaverődnek az épületek falairól és ablakairól. És ekkor észreveszek valamit. Nem Stamford-ban vagyok, ez a hely teljesen ismeretlen számomra, tele ismeretlen házakkal, emberekkel és helyekkel. De ha nem Stamfordban, akkor hol vagyok?
Kilépek az útra és próbálok átjutni a túloldalra, de túl sok autó jön-megy, így az út szélén kezdek el sétálni, majd egyszer csak átfutok az úttesten. Lehajtott fejjel haladok, a rohanó emberek nekem jönnek, néhányan egy elnézést suttognak.
Ahogy egy nyugodtabb helyre érkezek felemelem fejem és körülnézek. Nagyrészt emeletes házak állnak szorosan egymás mellet, s kikötő városnak tűnik látva a hajókat és tengert.
Egy táblát, vagy térképet keresek, hogy megtudjam hol vagyok, bármit ami eligazíthat. Szemeimet ide-oda jártatom, de csak egy sikátor ragadja meg a tekintetem, amihez lassan közeledni kezdek. Nem engedi be a napfényt, ilyen világosban is csak sötétséget lehet látni, de veszem a bátorságom és odamegyek. Fáradt vagyok és muszáj pihennem, fájnak a lábaim is. Leülök a sarokba, hátamat falnak vetem, majd fokozatosan teszem testem egyre lentebb. Hideg a járda, talán azért mert nem tud bejutni a napfény. Szemeimet lehunyom és próbálok aludni egy kicsit.
Nem tudom, hogy jól döntöttem-e. Valami visszahúz. Valami természetfeletti erő, melyet próbálok figyelmen kívül hagyni és minden percben emlékeztetem magam, hogy mit tett Zayn. Vagy mit akart tenni. Viszont azt sem tudom elfelejteni, hogy lehetett volna rosszabb és kivételezett velem.
Egy biztos: akármi is ez az érzés, nem láthatom újra Zaynt.

28 augusztus 2015

Prológus

2010.01.10.

Sötét volt, s a fák árnyai hosszan nyúltak az elhagyatott utca macskakövein. Lassan emeltem lábaim, cipőm kopogása visszhangzott az üres utcán, s a lámpák pislákoló fénye alig-alig adott fényt. Néhány furcsa árny suhant el mellettem, melyekre rögtön felkaptam fejem. Hátam mögé néztem, majd egy fél fordulatot véve körbenéztem. Nem láttam semmit a hold fényével megvilágított házakon kívül. Tovább sétáltam, néhány lépésenként megállva majd újra elindulva. Egy kéz ragadta meg vállam, s egy számat, ezzel elfojtva sikításom. Orromhoz emelt egy textildarabot, melynek erős szaga egyre jobban elkábított. Testem elengedte magát, még éreztem, hogy csupán keze tart.

Kábultan ám, de szemhéjaim lassan felemeltem. A matrac melyen ültem hideg volt, s kezeim hátravoltak kötözve. Csuklómba vájt a vastag zsineg, s minél jobban próbáltam kiszabadulni, annál inkább szorult rám. Egy sötét hajú férfi lépett be a szobába, fekete dzsekijéből kilátszott pisztolya. Szememmel lassan végigmértem.
- Mit keresek itt? - kérdeztem rá remegő hanggal. - Ki vagy? - arrogánsan felnevetett.
- Kicsim - lehajolt hozzám, s megsimogatta arcom. Szívverésem felgyorsult, s tekintetem nem tudtam levenni fegyveréről. - Még fogalmad sincs hova kerültél.
- Ki vagy? - ismételtem meg kérdésem.
- Zayn - válaszolta szemrebbenés nélkül. - Zayn Malik.
Fejem fentebb emeltem, hogy lássam arcát. Lassan kisétált a szobából, lépteit még az ajtó mögül is hallottam, s a zár kattanását. Hangos nyöszörgéssel próbáltam kezeim kiszabadítani a kötél fogságából, ám sikertelenül. Szemem megakadt egy pengén, mely nem messze volt tőlem. Lábammal igyekeztem magamhoz közelebb húzni, így cipőm orrával próbáltam magamhoz vonszolni az éles tárgyat. Hirtelen valaki elrúgta előlem menekülésem kulcsát, így lassan vezettem fel tekintetem az illetőre.
- Kérlek - hangzott el ez az egy szó számból, viszont alig halhatóan.
- Mit kérsz? - egy szánalmas tekintetet vetett rám.
- Engedj el.