4. fejezet

Stockholmban beköszöntött az igazi őszi időjárás. A fák barnás színei összhangban vannak a háztömegek színeivel. Gyenge fuvallat járja körül testem, így a kabátom jobban összehúzom. A vörös, barna, s sárga falevelek tehetetlenül hullanak a földre.

Be kell valljam igazán gyönyörű. Szükségesnek éreztem, hogy ki mozduljak még ha csak egy órára is. Bár a félelem még mindig testemben lakozik ezúttal biztonságosan közlekedek és nem rohanok az autók közt. Minden másodpercben hátra fordulok és körül nézek. Beleborzongok mikor egy újabb- ezúttal erősebb- szellő érkezik felém.
Lépteimet felgyorsítom, befordulok az egyik saroknál majd a másiknál is, egyenesen hazafelé tartok. Igaz alig egy hónapja lakok Niall-nál máris otthonomnak érzem és mérhetetlenül hálás vagyok neki ezért. Rengeteg mindent tett értem az elmúlt pár hétben és - azt hiszem - már teljes mértékben megbízok benne.
Hirtelen megtorpanok az egyik elágazásnál. Két férfi áll ott, tekintetüket nem veszik le rólam. Nagyot nyelek. Egy ideig farkasszemet nézek velük, a félelem nem hagy megmozdulni, lábaimat a földbe vetette, valami teljesen megmagyarázhatatlan módon. Végül újra beindul az agyam működése és a lehető leggyorsabban fordulok meg, a legközelebbi taxit leintem és beszállok.
Itt nem kaphattak volna el viszont követni tudtak volna. Szívverésem lassan csillapodni kezd viszont a félelmem egy pillanatra sem múlik el.
Az autó leparkol a ház elé, kifizetem az összeget, majd sietve bemegyek. Körülnézek és megdöbbenve tapasztalom, hogy Niall nincs itt. Ez csak még több félelemmel tölt el, mellette biztonságban érzem magam.
Próbálok megnyugodni, minden porcikám azon van, hogy ne rettegjek. Izzad a tenyerem és eszméletlen sebességgel dobog a szívem. Le kell ülnöm, hogy ne essek össze. Becsukom a szemem és minden másodpercben emlékeztetem magam, hogy itt biztonságban vagyok. Nem kell félnem.

Hangokat hallok az ajtó felől. Odasietek. A lépcső előtt megállok és hallgatózok. Két férfi halk beszélgetése szűrődik be. Egyiküknek mély és erőszakos hangja van, míg másikuknak ugyan olyan mély viszont félelmet fedezek fel benne. Nem hallom miről beszélnek.

Kopognak. Megdermedve állok, nem mozdulok. Újabb kopogás hallatszik, amely mellé kiabálása is társul. Értem jöttek. Szemem össze-vissza cikázik keresve a megfelelő menekülő utat. Egyre hangosabbak lesznek. Már nem kopognak, hanem dörömbölnek, az ajtó minden egyes ütésbe beleremeg. Szívem gyorsan kalapál, mintha kiakarna szakadni a mellkasomból. Tekintetem még mindig a házat pásztázza, míg meg nem állapodik a lépcsőn, azon is túl hálószobám ajtaján. Gyorsan szedem lábaimat, próbálom csendesen, viszont minden egyes lépésemnél megnyikordulnak a lépcső fokai. Mikor felérek hátranézek. Az ajtó egyre inkább belehajlik a rá mért ütésekbe. Beszaladok a szobámba, s magamra zárom az ajtót. Csak a fegyver dördülését hallom, majd az ajtó nagy hangját, mely a falnak csapódik. Az ablakhoz sietek melyet próbálok kinyitni, ám sikertelenül. Beragadt. Zihálva keresek egy kemény tárgyat mellyel kitörhetem. Futólépések hangja szűrődik be a hallójáratomba. Tekintetem egy kisebb - porcelánból készült - szoborszerűségen állapodik meg. Nem lehet semmihez sem hasonlítani, igazából nem is tudom miért tartottam meg. Fehér színe megcsillan a napfényben, ahogy az ablakhoz tartom. Léptek hangja szűrődik be az ajtón. Elmentek előtte.

Kezemet felemelem és az ablak megfelelő pontjához igazítom. Megfelelő helyre kell céloznom, ez az egyetlen esélyem. A tárgyat elhajítom és az ablak ezernyi kis darabkája hangos csörömpöléssel ér földet. Egyik lábamat kidugom a keletkezett lyukon, majd a fejemet. A nyakamat össze kell húznom, hogy kiférjek. Másik lábamat is a tetőre helyezem, közben kezemen az ottmaradt szilánkok egy hosszú csíkot húznak. Felszisszenek. A vér rögtön megered belőle, de nem törődve vele törlöm a nadrágomba. Újabb fegyverdördülést hallok, majd az ajtó csapódását. Futni kezdek, a cserepek hangos zajjal törnek ketté a lábam alatt. Fejemben visszhangoznak a mögöttem hangzó cserepek csörömpölése. Újabb és újabb lövéseket ad le a mögöttem futó férfi. Egyszer jobbra, egyszer balra fordulva térek ki a lövések elől.

Túl lassú voltam. A golyó könyörtelenül hatol át bal vállamon. Hangosan felordítok, térdeim összerogynak a fájdalom miatt. Mintha áramütés ért volna, legyező alakban terjed szét bennem. Látásomat könnyek homályosítják el. Nem most nem adhatod fel Phoebe! Futnod kell tovább! Élni akarsz!

Kiegyenesedek és tovább futok. A vállamba minden egyes lépésemnél éles fájdalom hasít, mely végighalad a felkaromon egészen a könyökömig.

A tető véget ér. A szélén kezemmel kell csapkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyom. Tarkómnál hideget észlelek. A fegyver csöve durván nyomódik hozzá. Megfordulok, így a pisztoly már a homlokomat fedezi fel. Ép kezemet felemelem és reflexszerűen lépek hátra egyik lábammal. A cserép letörik, én pedig erősen megingok. Szememmel a megfelelő menekülési útvonalat keresem.  

A háztetőnek van egy magasabb pontja és nem messze következik a másik a ház. Az előttem álló ember arcán széles vigyor jelenik meg, mikor meglátja kétségbeesett tekintetem. Gyorsan kell cselekednem. Jobb kezemmel a férfi fegyvertartó karjára ütök. Felüvölt és a fegyver fémes csörömpöléssel zuhan a tetőre.

Hasba rúgom, így térdei összerogynak, majd bordáira mérek egy ütést. A fegyvert felkapom és rászegezem a csövét. Zihálva nézem, közben a revolver egy kattanással jelzi, hogy a golyó a helyére került. Mutató ujjamat a ravaszra helyezem, s a férfi két szeme közé célzok. Nem lőhetem le. Azzal magamra vonnám a társai figyelmét. A revolvert a nadrágomba helyezem, így nyomja az oldalamat, de nem törődve vele futok fel a háztető legmagasabb pontjára. Néhány lépést hátrálok, majd nekifutok. A cserepek hangosan törnek össze a lábam alatt. Az utolsó lépésnél meglendítem a jobb lábamat, majd magam után húzom a balt is. A levegőben vagyok várva, hogy földet érjek.

Túl kicsit ugrottam. Mindkét kezemmel belekapaszkodom az ereszbe, lábaim tehetetlenül lógnak a levegőben. Bal vállamba azonnal égető fájdalom nyíllal, mintha kést döftek volna belém. Nyelvemre harapok, hogy ne kiáltsak fel így csak egy nyögés bugyog fel a torkomból. Ujjaim lehullanak a csatornáról, s a testem mellett lógnak. Erőszakosan húz egyre - és egyre - lentebb a gravitáció, ujjaim egyre lentebb csúsznak. Becsukom a szemem és mély levegőt veszem. Már felkészültem a halálra. Magam előtt látom a képet, ahogy a földön fekszek tehetetlenül egy vértócsában, végtagjaim furcsa szöget felvéve terülnek szét, hajam legyezőszerűen koronázza fejemet. Próbálom kitörölni ezt a képet, ám olyan mintha beleégett volna a szemhéjamba, nem tudok menekülni tőle.

Jobb kezemmel próbálom felhúzni magam viszont túl nehéz vagyok ahhoz, hogy egy kézzel húzódzkodjak fel. Felemelem bal karomat. Égető fájdalom hasít bele a vállamba, torkomból fojtott kiáltás szakad ki. Megpróbálom felhúzni magam. Az eresz hangos nyikorgással jelzi, hogy már nem sokáig tudja megtartani súlyomat. Meglőtt kezemmel keresek a tetőn egy kapaszkodót, melyet hamarosan meg is találok. A cserépen egy függőlegesen álló vasdarabhoz hasonlító valami van, mely - látszólag - elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy elbírjon. Belekapaszkodok, először a bal majd a jobb kezemmel, s olyan erősen markolom a vasat, hogy az ujjaimon kifehérednek az ízületek. Felhúzódzkodom, a jobb térdemet megtámasztom az ereszen majd bal lábamat behajlítva húzom fel. Felállok, de a vállamba még mindig érzem az elviselhetetlen fájdalmat, mely végigmarja a karomat egészen a csuklómig.

Lassan indulok el közben hátra-hátranézve. Mögöttem már nincs semmi és senki, gondolom azt hitték lezuhantam és hamarosan a holttestem fogják keresni.

Lassan kezdek el sétálni viszonylag halkan. Ujjaim végighúzom a kéményen, szívverésem kezd visszaállni eredeti tempójába. A háztető véget ér én pedig leülök a szélére. A vállamból csordogál a vér, de nagy része már rászáradt a pulóveremre. Tekintetem a messze levő, aprónak tűnő házakra szegezem. Olyan mintha apró törpék otthona lenne, ahol minden akkora mint a kisujjamon a köröm. Már sötétedik, a nap még egy kicsi fényt nyújt, viszont az utcai lámpák már világítanak. A távolban világító lámpák leginkább a szentjánosbogarakra hasonlítanak, melyek éjszaka az erdőket és a várostól már messze levő utakat világítják meg. Megfeledkezem a golyó ütötte seb fájdalmától, a félelemtől, a fáradságtól. Túlságosan is biztonságban érzem magam.

Egy kéz megragadja a derekamat. Fel akarok kiáltani, de az illető befogja a számat. Kis híján leesek a tetőről.

Felemel, derekamat erősen markolja, míg orrom alá egy kendőt helyez. Már tudom mi ez. Még időben harapok bele a kezébe és jólesően ízlelem meg a vére ízét. Felkiált s a kendő a földre hull. Össze-vissza rugdosok és csapkodok a kezemmel, mint egy csapdába esett madár. A személy megelégeli és már csak egy ütést érzek koponyám környékén.